BÖRTÖN

                                 Ablakomból kitekintek     
                                 Föl a magas égre,                 
                                 Rácsok előtt egy nyírfa áll, 
                                 A fa mögött... semmi se.       

                                 Jó a nyírnek, mert kinn van.  
                                 Szabadságát nem korlátozza fal,  
                                 Magányomat nem enyhíti 
                                 Más, csak egy-egy madárdal.  

                                  Szárnyalnék én is 
                                  Egyre magasabbra, 
                                  De előttem a rács 
                                  Mindezt megbénítja. 

                                  Gondolataim kavarognak, 
                                  Mint a forgószél,  
                                  Nekik szabad, őket nem gátolja 
                                  Más, csak a hívó messzeség. 

                                  2002.

                        A VULKÁN

                        Hatalmas rengések rázták meg,
                        A békésen szendergő hegyek,
                        Önfeledt nyugalmát,
                        Álmukból felriadt állatok 
                        Nyugtalanul szimatolták, 
                        Az ismeretlen hatalmát.

                        A föld mélyéből hirtelen
                        Gőzsípok dallama hullámzott,
                        S hozzá hamufelhők jártak haláltáncot.
                        Mindenki menekült, ki merre látott.

                        Rémült tekintetük az eget kémlelte,
                        S kaptak mázsás kőesőt fejükre,
                        Kit eltalált, elmerült mindörökre.

                        Majd a hegy kiöltötte vöröslő nyelvét, 
                        Maga előtt görgetve keményre hűlt testét, 
                        S teremtett kietlen pusztaságot , 
                        Hol nemrég még az élet lelte kedvét.  

                        Nyelvét lejjebb, s egyre lejjebb dugta, 
                        Így köszöntött be az esthajnal csillaga. 
                        Az égő pokol lidérces fényében, 
                        Hörgő vonyítások töltötték be a teret, 
                        Az élők nyalogatták fájó sebeiket, 
                        S könnyeiket hullatták, elpusztult társaik felett. 

                        2002.06.05

                            VÁRAKOZÁS

                           A váróteremben idős néni üldögél, 
                           Kezében kötőtűje csendesen zenél. 
                           Számára a világ már nem is létezik, 
                           A nővér hívása hozzá el sem érkezik. 
                           Körülötte mindenki mosolyog, 
                           Vállán egy segítő kéz kopog. 
                           Ijedten tér vissza a valóságba, 
                           S elzsibbadt lábain lassan 
                           Betipeg az orvosi szobába. 

                           2003.01.19 

           MÚZEUMI ÉLMÉNYEK
           (Látogatás a Szépművészeti Múzeumban) 

           Teremőrök 

           Csodák között üres tekintetek
           Ott ülnek mindig köztetek,
           Így múlik el nagyság s dicsőség,
           Nincs náluk fásultabb közösség.

           Mulandóság

           Sok festményt a távolság tesz naggyá
           A távolságtól a címek válnak olvashatatlanná.
           Ingázom tízszer, hússzor, százszor!
           A lábam már nem érzem a fáradságtól.

           Ám rengeteg alkotás van még hátra…
           De már nem vagyok kíváncsi alkotójára.
           Látványukkal megelégszem,
           S annak ki ezt így álmodta, 
           Minden..."elismerésem?". 

           2002.11.22

                         VADGALAMB

                          Fagyosan csikordul a tél, 
                          Kopasz platán ágai közt 
                          Éhes vadgalamb üldögél. 
                          Téli etetőben vidám verebek 
                          Mohón csipegetik a búzaszemeket. 
                          A galamb sóvárogva a szemeket nézi, 
                          S marad neki is?... Nagyon reméli! 

                          2003.01.1

             RÉMÁLOM

             Sűrűn visszatérő álom kerít hatalmába: 
             Forog velem a világ, hosszú zuhanás után, 
             Egy idegen helyen ébredek. Sötét van.  
             Elindulok, kezem téglafalba ütközik. 
             Kiutat keresek, egyre gyorsabban 
             S gyorsabban keringek a végtelen fal mellet, 
             Ajtó sehol, de nem adom fel. Keresek tovább. 
             Találok egy rést, csupasz kezemmel vadul  
             Kaparni kezdem, ujjaimból vér fakad, 
             Arcom alvadt vér szorítja, s fáradtan leroskadok... 
             Nagy reccsenésre éledek.

             A teremben félhomály dereng, 
             Lassan szétnyílik az egyik fal s egy fémkar bújik elő,  
             Gyorsan közelít felém, rémülten nézek körül,  
             Hátrálok, próbálok menekülni, de midenhová követ. 
             Egyszer csak nincs tovább. Sarokba szorít! 
             Már már elér! Szívem a torkomban dobog! 
             S csuromvizesen felébredek. 

             2003.02.25 

                    NAIV VERS

                    Egyedül ballagok a sötét utcákon haza,
                    Kabátom behúzom, mert az idő mostoha.
                    Tél lenne, de idén még hó nem esett,
                    Fekete lepel rontotta el az ünnepet.
                    Habár egyrészt nem is nagyon bánom,
                    Legalább nem kellett tologatni a hólapátom…

                    Ily botorságok vonják el figyelmem,
                    Egy fürge árny suhan el mellettem,
                    Kis levegő után kapkodom hirtelen.
                    Mikor visszafordul látom, hogy egy kutya
                    Hát ne ijessz meg engem te kis buta…

                    Odajön… Esdeklőn a szemembe néz…
                    - De jó lenne egy szelet zsíros kenyér!
                    Hazáig a lábam körül köröz,
                    Hátha befogadásra ösztönöz.
                    Örömmel megtenném, de nincs hely nálam,
                    Mi is alig férünk be a családdal.

                    2004.01.03