SZOMORÚSÁG

                               Ólomszürke palástját borítja a Földre az alkony,
                               Bús mosoly jelent meg bársonyos ajkadon.
                               Selymes hajad lágy szellők borzolták,
                               Tincseid arcodba hullottak, könnyeid takarták.

                               Szíveden a szomorúság s a bánat lett az úr,
                               Elment kit annyira szerettél, nincs már visszaút.
                               Két karomban sírva, reszketőn megbújtál,
                               Kerested a vigaszt, vártad a megnyugvást.

                               Próbáltad pótolni velem, de mindhiába,
                               Nem léphetek édesanyád nyomdokába.
                               Ne aggódj kedvesem, vigyázni fog majd rád,
                               Kinyújtja féltő kezeit a csillagokból hozzád. 
 
                               2002.07.01